László Tamás: Reziliencia – A rugalmas alkalmazkodókészség értelmezésének nehézségei és lehetőségei

A koronavírus 2019-es megjelenése és világszintű elterjedése (vagyis a 2020-as esztendő) sok szempontból újszerű esemény volt az emberiség történetében. Olyan jelenségeknek ágyazott meg, amelyekhez foghatót – legalább is a világháborúkat átélt generációk óta – nem tapasztaltak meg a globalizálódó társadalmak tagjai. Válságos időszakok és katasztrófák ugyan számos alkalommal érintettek egyes országokat vagy akár országcsoportokat, de nemigen akadt olyan krízis, ami az emberek életmódját, mindennapjait világszerte hasonlóan drasztikus mértékben és hosszantartó módon forgatta volna fel. Szociológiai szempontból éppen ezért indokoltabbnak tűnik nem közvetlenül a koronavírusról és annak hatásairól, hanem járványhelyzetről beszélni. 
Ebben, a koronavírussal összefüggésben kialakult járványhelyzetben újabb lendületet kapott a reziliencia fogalma, fogalomhasználata körüli divat. A kifejezés megjelenése és térhódítása párhuzamba állítható azzal a trenddel, hogy a kapitalista berendezkedésű „első világban” a hatékonyság jelszavát fokozatosan felváltotta a rugalmasság ideája. A reziliencia (mint rugalmas ellenálló- vagy alkalmazkodókészség) szorosan kapcsolódik ahhoz a gondolatkörhöz, mely szerint a globalizálódó világ úgynevezett kockázat-társadalmaiban olyan komplex összeszövődések működnek, amelyek egyre kevésbé teszik lehetővé a kihívásoknak való puszta ellenállás (rezisztencia) sikerességét, helyette a sokkhatásokkal való más típusú megbirkózási képességekre van szükség. Így születik meg egyre több területen az igény a rezilienciára (és a reziliencia-képesség fejlesztésére) – miközben a gyakran „csodaszerként” kezelt fogalom per definitionem belső ellentmondásokkal terhelt. Egyszerre jelenik meg ugyanis benne az igény arra, hogy az adott entitás identitását rögzítsük, megőrizzük, visszanyerjük (voltaképpen a biztonság iránti vágy) és a fejlődés, az önmeghaladás, a jobbá válás (a szabadság) imperatívusza. 
Használható-e egyáltalán a reziliencia fogalma tudományos célokra? Lefordíthatók-e az elméleti megközelítések és a kutatási eredmények a gyakorlat nyelvére? Hogyan értelmezhető a reziliencia az egyének mikro-, a társas viszonyok, közösségek és intézmények (beleértve a szervezetek) mezo-, valamint a társadalom makroszintjén? Az előadásban – empirikus kutatási eredményekre is támaszkodva – többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ.